Avagy itt állunk, másként nem tehetünk
Van egy mítosz egyházunkban, amelyik erősen befészkelte magát a közgondolkodásunkba. Eszerint mi, evangélikusok nem is vagyunk olyan nagyon különbözőek a reformátusoktól, „Luther kilépett a római katolikus egyházból, és létrehozott egy egyszerű, dogmáktól és felesleges külsőségektől mentes új egyházat, Lutherrel párhuzamosan mások is az egyház megújításán fáradoztak: Svájcban Zwingli, később pedig Kálvin némileg elütő színezettel, de gyakorlatilag ugyanazt akarták és hajtották végre, Luther ellensége egyedül a római pápa volt, illetve a középkorban kialakult római katolikus egyház”, és létrejött a „nyugati kereszténység kétpólusú közössége, amelyet alapvetően meghatároz a római katolikus egyház és az attól minden tekintetben különböző protestantizmus szembenállása, ezért ha valaki evangélikus, vagyis lutheránus, az egyben azt is jelenti, hogy az illető protestáns, és így óvakodnia kell mindentől, ami római katolikusnak számít, illetve természetes módon vonzódnia kell mindenhez, amit protestánsnak neveznek.” Elég halvány és igencsak erőtlen identitás az, ha csupán annyit tudunk megvallani magunkról, hogy mi, evangélikusok nem vagyunk katolikusok, mert a bűnös, rossz, katolikus egyháztól ötszáz éve elszakadtunk a reformátusokkal együtt, akiktől pedig alig-alig különbözünk. A szerző alapos teológiai és egyháztörténeti alapon kimutatja a fent említett mítosz téves és tarthatatlan voltát, mert nem igaz az, hogy Luther szakított volna az egy, egyetemes, azaz katolikus egyházzal, és nem is lépett ki abból. Az egyház katolicitása ugyanis azt jelentette már az ősegyházban is, és azt jelenti most is és mindig, hogy őrzi, védi és képviseli a helyes, igaz tanítást a tévessel, az eretnekséggel szemben.
Isó Zoltán
