Száz év – száz vers
Túrmezei Erzsébet (Tamási, 1912 – Budapest, 2000) magyar–német szakos tanár, költő, műfordító, diakonissza főnökasszony.
A Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesületben 1941-ben avatták diakonisszává, rövid gyülekezeti szolgálat után éveken keresztül leány-népfőiskolát vezetett. Versei és műfordításai egyházi újságokban jelentek meg, önálló kötetekkel is megörvendezette olvasóit.
1951-ben a többi egyházi rendhez hasonlóan a Fébét is feloszlatták, a népfőiskolai munkát beszüntették, a diakonisszák szétszóródtak. Ő a balassagyarmati szeretetotthont vezette huszonnégy éven keresztül.
Ezekben az években versei csak gépírással terjedtek, közlésüktől – felsőbb utasításra – az egyházi újságok is elzárkóztak.
Hosszú esztendők után jelenhettek meg újra versei, verseskötetei. Túrmezei Erzsébet részt vett egyházunk új énekeskönyve szerkesztésében, számos éneket írt, élete utolsó tíz évében pedig az újraindult Fébé egyesület főnökasszonya volt.
Kötetünk címadó versét nyugdíjasként írta. Ebben azzal a meggyőződéssel tekint vissza életútjára, hogy azt – jóban-rosszban – Isten kegyelmének ege alatt töltötte. A vers címe alatt – mintegy mottóként – Luthertől származó idézet olvasható: „Isten az evangéliummal új eget vont a hívők fölé. A kegyelem ege ez. Sokkal gyönyörűségesebb, mint a látható égboltozat.”
Terheket hordozó, megbélyegzéseket is átélt életéről vallott ebben a versben: „A kegyelem ege alatt könnyűvé válik a nehéz…, könnyet törölhetünk…, szeretetet sugárzik életünk…”
S mindez azért lehetséges, mert „Jézusunk jár velünk, s a kegyelem ege alatt az Ő nyomában hazaérkezünk.”
