Megtérés

Azok az evangélikus kötődésű, egymásnak (néhány kivétellel) ismeretlen kortársak, akik e könyvben megszólalnak, eltérő életeket élnek.
Élnek fővárosban és vidéken, értelmiségiek és munkások, nők és férfiak.
Mégis, ha feltesszük nekik a kérdést, hogy beszélhetünk-e Istenről, az Istennel való személyes kapcsolatukról, azonnal létrejön a konszenzus.
Hogyan lehetséges ez? Ezek szerint élnek, munkálkodnak közöttünk olyanok, akiknek biztos tudásuk van Istenről? Netán ki merik mondani azt, hogy életük irányítója Isten?
Sőt, hogy Isten a kezében tartja őket?
Hogy nincsenek egyedül?
Hogy nem magányosak?
Hogy Isten valóságosan szól hozzájuk?
Hogy biztos útmutatóval bírnak a hektikus hétköznapok csatározásaiban?
Hogy a különböző élethelyzetekben a saját helyüket Istenhez képest határozzák meg?
Hogyha rájuk is tör a félelem és a kétségbeesés, megvannak az eszközeik a nehézségeken való felülemelkedésre?
A „Ne félj!” bátorítás háromszázhatvanötször szerepel a Bibliában.
Tényleg élnek közöttünk olyanok, akiknek a Tízparancsolat, a Miatyánk, a szeretet himnusza nemcsak leírt szavak, hanem élő valóság?
És aki ezt nem érti? Az már örökké kívül reked?
Vajon Isten engem nem szeret, hogy nem hallom meg a hangját? Vagy rossz helyen keresem?
De hol van Isten? A templomban? A csendben? Az imában? A másik emberben? A természetben?
Vagy a keresztség által szól hozzám?
Van a megtérésnek valamifajta „receptje”?
(Részlet a szerző előszavából)